2. nap Italiai Roham!

      Második napunkon reggelén igen hideg volt,s ráadásul még tiszta víz is lett a sátor. Reggel nagyon nehezemre esett felkelni, de mivel Móni hamar elkészült, így már cak büszkeségből sem pepecselhettem sokáig. Gyorsan össze is szedelődszködtünk,s már mentünk is fel az útra. Mivel szó szerint Villachban aludtunk, így gyorsan tudtam is szerezni egy kocsit. Éppen indult egy osztrák ürge munkába, mikor odamentem hozzá, hogy nem tudna-e esetleg elvinni minket egy darabon, s mázlinkra elvitt minket St. Andrä-be, ahonnan már csak Tarvisio és a hegyek álltak akadályul elénk ahhoz, hogy átjussunk Olaszországba.

Itt viszont nem voltak hozzánk kegyesek az osztrák és az olasz sofőrök, úgyhogy egészen a határig gyalog folytattuk az utunkat. Lehet hogy így kellett történnie, hiszen olyan gyönyörű tájakon sétáltunk keresztül mint amiket még soha életemben láthattam. Ahogy gyalogosan kapaszkodtunk fel a kanyargós úton azon vettem észre magam, hogy nem bírom letenni a fényképezőgépem, mert annyira tetszik ez a táj. Nem ritka itt a 2500méteres hegycsúcsok, a levegőt szinte harapni lehet olyan tiszta, s ráadásul az alpesi legelők hangulata teljesen elvarázsolt engem.  Gyönyörű fenyveseken keresztül vezetett a kacskaringós utunk és azon gondolkodtam, mit rejt még Ausztria ezen a pár kilométeren, míg nem érünk át Olaszországba. A házak ablakában muskátlik, minden ház a helyi szokásoknak megfelelően díszes kifaragott famintákkal ékeskedett, s a portákon mindenhol nagyon nagy rend és tisztaság van. Némely kanyarból előbukkan egy újabb hegyhát, egy csipkés hegygerinc, melynek oldalán egy-két régi rönkház van ott a kis fakerítéses telkével elszigetelve a világ minden gondjától-bajátol. Ide nem csoda hogy az emberek annyira szívesen jönnek a világ minden szegletéből pihenni, nyaralni, relaxálni. Még egy kisebb Zimmerfrei feliratú Panziócskában is olyan érzet kapja el az embert, mintha egyfajta szanatóriúmban lenne, ahol kipihenheti minden hülyeségét a világnak. Tarvisioba körülbelül 2 óra alatt érhettünk el, de az is lehet, hogy több volt. Minek is nézzük ilyen csodás helyen hogy mennyi az idő, hiszen ezért is indultunk stoppal Európába, hogy kiszakadjunk egy picit a hétköznapi szürke életből. Ahogy elértünk a határhoz, rögtön fel is vett minket egy osztrák fiatal pár, akik nagyon készségesen el is vittek minket a legelső olasz településre. A határon nagyon érdekes érzések lesznek úrrá az emberen mikor körbenéz magakörül. Ha keletre nézek, akkor a Szlovéniai Dolomitokat látom, ha Északra nézek, akkor az Alpok déli sziklaperemes fügőslegesen tornyosuló falát látom, s ha magamelé nézek, azaz déli irányba tekintek, akkor egy nagyon kopár hegyvidéki szurdoknak a kapuját látom melynek most készülök belépni úgymond az "kapuján" Udine irányába. 

Úgy 15 perccel később sikerült megcsípni egy kocsit, s szerencsére a sofőr egyenesen Udinébe tartott. Legalábbis akkor még úgy volt, mikor felvett minket a fiatal srác. 

Szóval mikor felvett minket ez a srác, akkor még minden rendben volt,s nem is gondoltuk volna, hogy oda, és úgy megyünk, ahogy. Szóval miután Ivan felvett minket kitalálta hogy nagylelkűen bemutatja nekünk az Észak-Kelet olasz hegyvidékének egyik kis falucskáját, ahova éppenséggel regglizni akar menni. Mi meg meg se voltunk kérdezve,s vitt is magával ebbe a kis faluba, amit Moggio-nak neveznek. Útközben a semmi közepén a kopár sziklák, az égig meredő hegyek völgyében csalinkáztunk végig egy kis sebes folyó mellett. Hatalmas sziklapárkányok, s óriási hegygerincek tornyosultak mindenhol körülöttünk, mi meg lennt a völgyben robogtunk végig az ütött-kopott kis Lanciával. A srácnak be nem állt a szája, s végig azt mesélte nekünk, hogy nem vagyunk normálisak hogy mekkora távra megyünk stoppal, s hogy ez egy örűltség szerinte. Attól függetlenül sikerült vele megérteni a közöshangot a foci révén, s végül annyira sikerült összehaverkodni, hogy mikor elmentünk Moggioba, akkor a saját kontójára meghívott minket reggelizni. Hogy is fogalmazzak. Mikor mondják az embernek, hogy az olasz Cappucino az verhetetlen, ezek után én sem hagyhattam ki. Úgyhogy az első az volt, hogy rendeltem is egyet. Maradjunk annyiban, az itthoni az csak egy szinezett lötty  ahhoz képest, mint amit Moggioban ittam. 

Moggio egy nayon szép kis falu. A hegyek által teljesen a külvilágtól elzárt faluban mintha az élet megállt volna. Régi kőépületek és macskaköves kis utcák ékesítik e környék egyik legszebb települését. Már a bekötőút se semmi, mert mivel a folyó partnak a túloldalán fekszik a főúthoz képest, egy gyönyörűszép kőhídon keresztül érkezünk meg a faluba. Moggio Udinese megye egyik legszebb helye. A falu az 1800-as hegycsúcsok völgyeiben 400 méteren fekszik, s parányi lévén alig 2000 fő lakja ezt a települést. Az emberek kedvesek, mindenki ismer mindenkit, s olyan hangulat van a városban ,mintha itthon mondjuk Soporon belvárosában sétálgatnánk. A gyerekek kinnt rohangálnak és fociznak, a féfiak olvassák a kávézókban a reggeli friss újságot, a nők meg trécselnek kinnt az utcán egymással. A kopár kihalt hegyvidék mélyén egy nyüzsgő és életvidám kisfalu életébe csöppenhettem bele picikét. Mivel sokáig elhúzódott a reggeli, s közben tudtam egy két szót váltani a helyiekkel, így még segítséget is kaputnk hogy merre menjünk tovább,s még térképeket is nyomtattak nekünk. A térképeket mondjuk semmire nem tudtuk jószerivel használni mivel alig volt kivehető rajta valami, de azért nagyon jól esett az emberek segítőkészsége. 

Ezután még Ivánnal csavarogtunk össze-vissza mert ő mint büszke Udine megyei lakos, megmutatta nekünk a környéket, nomeg az ottani élet mindennapjairól is sokat mesélt neünk. Itt leginkább a nyugalom és a kiegyensúlyozottság az itteni emberek erénye. Senki sem rohan, minden teljesen laza, és csak relax egész nap. Ha munkába belefognak akkor sincs gáz ha alig haladnak vele, ugyanis ahogy Ivan fogalmazott "több már nem lesz a melód, ha már belekezdtél abba, amit meg kell csinálnod". Szóval jó magyar lévén, szerintem én egy kapkodó idegbeteg volnék leginkább ezekhez az emberekhez képest.

Udine már teljesen más tészta. Itt mindenki rohan, a kocsikkal és robogókkal megtellt utcákon figyelned kell magadra, mert könnyen elcsaphatnak. Nem azért mondom, mert az úton sétáltam volna, hanem tudni kell mindenkinek, hogy az olasz külön vezetési stílust képvisel ha fogalmazhatok így. Számukra nincs kresz, meg ilyenek. Szerintem úgy működik náluk, hogy minél nagyobb valakinek a pofája, akkor az annál nagyobb arányban erőszakolhatja ki a forgalomban magának az elsőbbséget. Ettől függetlenül csuda emberek ezek az olaszok. A nők gyönyörűek és szeretnek is adni magukra, a srácokról meg mit is mondjak. Tipikus digók. Nagy pofa, és nagy duma. Ez az olasz!

Udine egy tipikus medierrán város. Itt már láthatunk pálmákat, meg kaktuszokat is, s először pillantottam meg a fügefákat. A füge itt édes, mint a méz. Körülbelül 100 000 ember lakja ezt friuri nyelvterületi városkát. A város egyik fő látványossága az aquileiai pátriárkák palotája, melyek még Giovanni Fontana tervei alapján épültek a 16.században.  De nem szabad elsiklani a Santa Maria della Puritá templom meseszép freskói mellett sem, miket szerintem mindenkinek megkell néznie ha erre jár egyszer. Én merész megpróbáltam fényképezgetni itt ezeket a freskókat, de majdnem megvertek érte az olaszok, hogy mit képzelek én magamról. A központban gyönyörű óváros részben barangolhat az ember, s mindenképp ajánlani tudom mindenkinek mondjuk a Loggia del Lionello és a Piazza-t is. Udine egy nagyon jó kis városka. Szóval Paulo veneto (olasz filozófus) és Mirko Basaldella (szobrász) szülővárosa Olaszországban történő barangolásunk egyik legszebb helye volt.

Innen tovább folytatva az utunkat az éjjel már Trevisoban, egy kempingben vertük fel a sátrunkat. 

Tarvisio és az osztrák-olasz határvidék ezzel a látvánnyal fogadtatott minket! 

Moggio a hegyek közt.

Moggio a völgyből

A center Udinében...

Treviso belvárosában